Honti Antal

A közgazdaságtudomány által “munkamegosz-tásnak” nevezett jelenséget általában a kapitalizmus 19. századi, robbanásszerű fejlődéséhez s mindenekelőtt a gazdasági-gyári termelőtevékenységhez kapcsoljuk. A szellemi munka területén korábban kezdődik a folyamat, ezért már a múlt század végén kuriózumként is ünnepeltek egy-egy “polihisztort”, aki nagyjából azonos (és persze ma­gas) szinten művelt egyszerre több tudományt és/vagy művészetet.

Ám - éppen a technikai civilizáció beláthatatlan következmé­nyekkel beköszöntő ezredvégi körülményei között — végsőkig atomizálódott társadalom valósággal szomjúhozza azoknak a reneszánsz embereknek a példáját, akiknek van bátorságuk átlátható és átjárható utakat vágni a hétköznapok sűrűjében, amibe lassanként már az ünnepek sem képesek bevilágítani.

Honti Antal (1921-2008) reneszánsz ember, még akkor is, ha ezt a kifejezést sokan azonnal Leonardo és Michelangelo példájával asszociálják. Mert a reneszánsz embertípust valóban az emberi és természeti univerzum újrafelfedezésének a felgyorsult reneszánsz századai szülték, hogy betöltsék a még hiányzó intézmények szerepét. S noha a feladatok nagyságrendje valóban lényegesen megváltozott ahhoz, hogy későbbi korok polihisztorait összevethessük a Quattrocento óriásaival, de az intézményemberek mindig fontosak, és mindig jelentkeznek, amikor és ahol a társadalom szervezetében “vitaminhiány” lép fel.
Gyomaendrőd, ez az alföldi mivoltában is csodálatos fekvésű “víziváros” talán nem is tudott erről a hiányról, pedig kiváló szü­löttjei (hogy témánkhoz híven csupán a művészetet említsük): Pásztor János a szobrász (1881-1945), Vidovszky Béla (1883-1973), Papp Zsigmond (1888-1961) és Uhrin Péter (1887-1944) naiv festők, a kevésbé ismert Illésy Péter (1902-1962), nagy halottja: Corini Margit (1897-1982), de még az élők közül is például a Németországban élő Bella János, vagy a Békéscsabán élő E. Szabó Zoltán — akárcsak a többi magyar kisváros esetében, már rég elhagyták örökre, vagy korán nagyobb művészeti központokba vándoroltak.

A hiányt az a művészetre örökké szomjas ember érezte meg, aki egyszerre küzdött a saját és a város személyiségének az identitásáért.

*

Honti Antal 1921. szeptember 17-én született régi kereskedő családból, s ugyancsak régi szokás szerint, tovább kellett volna örökítenie a megbecsült szakmát. A békéscsabai Felsőkereskedelmi Iskolából azonban egyenesen mundérba öltözött, s noha nem a tűzvonalban, hanem hadikórházban teljesített szolgálatot, a fogságot sem kerülhette el.
Az első és második világháborús hadifogságnak külön művelődés és művészettörténete van. Rendkívül érdekes antológia kerekedne ki a fogságok műfajaiból; Honti barakkja például az Ember tragédiáját adaptálta a tábori élet “színjeire”, olyan kitűnőségek közreműködésével, mint például Mellinger Dezső a Miskolci Művésztelep vezető festőművésze, Homokay József a budapesti Ipari Rajziskola szobrász és festőtanára és Bodrogi Félix filmoperatőr. A díszleteket pedig Honti Antal készítette, domborított kartonpapírból.

Sorsdöntő momentum! Hiszen mind a művésztársakkal való együttműködés, mind az “opus 1.” azoknak a készségeknek az igazolását jelentik, amelyeket eddig lappangásra ítélt a történelem.

A “történelem” azonban továbbra sem volt kegyes hozzá, csupán a kihívásokat biztosította, szaporította ahhoz, hogy a mind nehezebb életút többé ne váljon szét a művészet útjától.

Itthon, 1946 tavaszát követően sem a már megalapozott család iránti felelősség, sem a társadalomnak a nyugati fogságból hazatérővel szembeni bizalmatlansága nem tette lehetővé, hogy főiskolán palléroztassa tehetségét. Ismerős, gyakori, keserű romantikájú sors ez a huszadik századi magyar valóságban. Ezt is érdemes lett volna (vagy lenne még) számba venni: hány tehetséges ember kallódott el a szegénység útvesztőiben.

Honti azonban nem kallódik el, csupán kényszerpályákon közelít álmaihoz, amelyek egyre inkább (akaratán kívül is) a sze­mélyestől a közösségi megvalósítás irányában módosulnak. De akármilyen gazdag, szerteágazó pályán halad — munkásságát három síkban követhetjük.

1. Tárgyformáló és környezetalakító iparművészként végezte a legszélesebb körű és leghálátlanabb tevékenységet: mindig változó (ma úgy mondanánk: piaci) igényeket kellett kielégítenie, a rendeltetés és az anyagok (a rezet kivéve) többnyire átmeneti jellegűek voltak, viszont önmagát és családját kizárólag ezeknek a kézműves feladatoknak a tervezésével és kivitelezésével tarthatta fenn.
Ízlésbeli engedményt azonban sohasem vétett. Vagyis giccs nem hagyta el műhelyét, amely ma is, önmagában is egy “látvány”: a benne felgyülemlett szerszám-anyag-makett-terv- és egyéb kellékek révén feltárulkozó “ezermesterség”, vagy pontosabban egy iparművészeti alkímia vonzó, letelepedésre és munkál-kodásra csá­bító birodalma.

A dekoratőr, tervezőgrafikus és belsőépítész nem műveket al­kot, hanem életformát, életérzést, közérzetet, esztétikai áramkört gerjeszt. Ezért tartom szemléletesebb-nek statisztika és a konkrét teljesítmények felsorolása helyett (amit, persze, érdemes lenne elvégeznie valakinek) a műfajok, tehát a funkciók számbavételét. Igazából filmes forgatókönyvként sem lebecsülendő annak a leltárnak a színessége, korfestő tanúsága, amely azzal kezdődik, hogy miután a frissen szabadult hadifogoly már sínfelszedéssel, vagonkirakással sem tud kenyeret keresni, falvédőt tervez és fest, majd mesealakokkal díszített iskolatáskákkal és tolltartókkal áll be a piaci árusok közé; véletlen folytán bepillantást nyer a mezőtúri fazekasságba, kerámia-műhelyt rögtönöz s 1948-53 között annyi ötletes formával gazdagítja a túri kisiparosok termékskálá­ját, hogy majdnem “benne ragad” az agyagban; a háború utáni aléltságból magához térő gazdasági élet, különösen a felvirágzó szövetkezeti mozgalom azonban olyan kihívásokat teremt a reklám és a dekoráció iránt, hogy ebben már-már a művészi önmagára találás körvonalazódik: a békéscsabai dekoratőrműhely, majd az endrődi, gyomai, mezőtúri ÁFÉSZ, végül a mezőtúri gépészeti főiskola tervezőgrafikusaként, de önálló díszítőművészként is, faliújságot és plakátokat tervez és kivitelez; az Õ nevéhez fűződnek a hajdani békéscsabai “Vidám vásárok” s egyéb, országos vásárok legnagyobb feltűnést keltő pavilonjai; az agyag, textil, papír, fa, műanyag mellett csakhamar felfedezi legkedvesebb anyagát: a rezet s ötvösművészi igénnyel domborított emléktáblái, cég-firmái, plakettjei ma is arculatmeghatározó jegyei városának; de minden kínnal-keservvel megtanult, majd fölényesen művelt technikai fogása egyre inkább egy magasabb és összetettebb esztétikai cél: a komplex belsőépítészeti megoldások irányában hatott; modern, elegáns, becsalogató enteriőrjei nem a főváros vagy művészetileg amúgy is előnyösebb helyzetű nagyvárosok polgárait kényeztették, hanem kisvárosok és községek (Gyomán és Békéscsabán kívül például Nagylapos, Mezőtúr, Orosháza, Körösladány, Medgyesegyháza, Mezőgyán stb.) üzleteiben, fogadóiban, éttermeiben, cukrászdáiban, művelődési házaiban nyújtottak otthont szemnek és léleknek; és végül, pontosabban: közben elkészül saját (családi) építésű háza a Kisréti út 19. szám alatt, amelyben sajátkezű bútorai, lámpái, szőnyegei, lakberendezési tárgyai között, s a példa erejével művészeti-irodalmi pályákra álló gyermekek és unokák indulnak el; de ezt az egymondatos forgatókönyvet mégsem zárhatjuk anélkül, hogy teljes képet ne adjunk e “vidéki Bauhaus” rendeltetéséről: a közösségformáló Honti Antal 1980-ban boldogan nézhetett bele a gyomaendrődi közösség szemébe, annak a kalá­kamunkának a napjaiban, amelynek eredményeképpen hozzáépült a házhoz a képtár s egyben a múlt századi párizsi szalonok kései, alföldi rokona, a Műhely-Galéria.

A bejárati homlokzat szgrafittóján kecskealakban ölti nyelvét talmi hiúságra a Pegazus, s a mindennapi élet esztétikájának ez a párját ritkítóan igaz Don Quijote-ja egyszer csak így szólt a világ­hoz: “… kinyitom lakásom ajtaját minden szépre, közös élményre vágyó érdeklődő előtt, akikkel megoszthatom örömeimet és szorongásai-mat, tapasztalataimat és emlékeimet, vágyaimat és reményeimet. Tessék befáradni, nyitva a kapu!”

2. Az emberi élet minden dimenziójára és helyszí-nére kiter­jedő, összművészeti törekvést megtestesítő Bauhaus-példázatot egyébként maga említi nyilatkozataiban és beszélgetéseiben s Vásárhelyi Győző, alias Victor Vasarely “színes városát”, “világvárosi folklór”-eszméjét is a hagyományos képekben, szobrokban, műtárgyakban gondolkozó művészeti szemlélet és gyakorlat helyébe lépő kísérletnek tekinti. A tudatos és művelt alkotóember, a tisztánlátó kortárs meggyőződésével vallja, hogy lejárt a festegetés ideje — ám természetesen nem tagadhatja meg magában a festőt, aki részt kért minden választott vagy kényszerű művészi megnyil-vánulásában.

A festészet — Honti Antal életművének háttérzenéje. Finoman, szívet dobogtató nosztalgiával kíséri életét a festő, még akkor is, ha olykor a primitív művészet vagy az expresszionisták szenvedélye lobban fel egy-egy képfelületén.

Mint mindenben, a festésben is a saját mestere; csak a pasz­tellezést tanulta Csabai Wágner Józseftől, amikor a kitűnő építész­festő már mezőtúri visszavonultságban töltötte utolsó éveit. Kétségtelen, hogy ebben az első, s hatásaiban oly gazdag festőgrafikai műfajban szól a legőszintébben a tájról, noha gyakran nem á la prima, hanem fejlesztéssel dolgozik.

Ezek az első festői fogások még nem szorítják benne háttérbe a született naiv művészt. Éppen ez az érdekes, hogy aki ilyen tech­nikai manuális készséget és ekkora szakmai tudatosságot mutat fel iparművészként, milyen elementáris ösztönösséggel veti korunk szemére bűneit s vetíti ki a Reinkarnáció, a Földanya, az Új bálvány (a gépjármű) születése, vagy a parabolisztikus Csendes éj… látomását. Persze itt, az alföldi festészet földjén az irányzat utolsó nagy személyiségei, egy Kohán György, Németh József, vagy Gabu­rek Károly hatása sem múlik el Tőle nyomtalanul (Izsáki öreg ház, Hazafelé, Napsütésben, Naplemente a Kisszabóban s a remek Ön­arckép). Egy 1967. december 4-i jegyzőkönyv tanúsága szerint a békéscsabai TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társaság) értelmi­ségi klubjában megtartott, nyilvános munka-értekezleten olyan nyílt, kemény, egyenes vélemények (Koszta Rozália, Mokos József, Gaburek Károly, Ezüst György stb.) pásztázták végig Honti képeit, amilyenekkel csak egyenrangú társak szokták illetni egymást. A legélesebb összecsapásokat az eloxált alumínium és sztaniol elemekkel montált, fémes csillogású kompozíciók váltották ki, s noha eredeti ötletnek tűnt a dekorációs munkák rendkívül hatásos anyagait átvinni, társítani a festett vagy festői felülettel, szerintük nem a modern montázs, hanem a kirakati jelleg benyomása bizonyult erősebbnek.

Ahogy ezen a vitaesten Koszta Rozália megfogalmazta: “Honti kollégánknak olyan dús, olyan rettenetesen dús a fantáziája, oly erővel motoszkál benne az alkotóvágy, a tettvágy”, hogy — folytat­juk mi: — ezek az alkotóenergiák gátlás nélkül áramlanak át egyik művészeti ágból vagy technikai műfajból a másikba.

Tény, hogy a festészet, a kép volt egész pályáján legbensőbb, legintimebb ügye (ezért csak kivételes esetekben adott el belőlük), s gyakorlatilag 1970-72 táján, amikor a rézdomborítás központi szerephez jut dekorációs tevékenységében — abba is hagyja a fes­tést, hiszen ugyanazzal a kézzel, ujjakkal, érzékenységgel nem le­hetett e két, távol eső technikát művelni.

Szerénységére mi sem jellemzőbb, hogy nem tartja magát festő­művésznek. Az elárvult Műhely-Galéria immár csak Honti Képtár­ként fungáló terében hagyományos eljárással festett festményein, a fémesen ragyogó montázsokon és a korát meghazudtoló alkotói bátor-ságról, kísérletező kedvről tanúbizonyságot tevő, számítógépes nyomatokon jártatva tekintetünket, úgy érezzük, a Honti-életmű izgalmas talánya marad örökké: hová, meddig jutott volna a kortárs magyar festészet küzdőterén, ha a személyes önmegvalósítás vágya felülkerekedett volna családja és a közművelődés iránti felelősségtudatán s a nyomort, megaláztatásokat, kudarcokat is vállalva, kizárólag a képzőművészetnek szentelte volna életét?

3. De itt, a képtár csendjében, elindíthatjuk az életmű har­madik síkjának a filmjét is, s máris betölti a csendet a nyüzsgés, érkező és távozó színészek, operaénekesek, költők, muzeológusok, filmesek, rádiósok, szerkesztők, tudósok és gyomaendrődi polgá­rok, tehát a közönség várakozásteli vagy katarzis utáni, boldog csevegése. Talán egy sokalakos, történelmi vagy társadalmi film vagy kompozíció modelljei?

Igen, a visszapillantás lencséje így is rögzítheti az utókor szá­mára a művészeti és közművelődési rendező és mecénás filmjét vagy kompozícióját, amelyet immár csak írásban rekonstruálhatunk.

A mindig szegény embernek hitt Honti most Krőzusként lép elénk? Vagy van üres zsebű filmrendező és mecénás is a világon? Közép-Kelet-Európa hátunk mögött hagyott évtizedeiben bizonyára sok ilyen ember működött — állami megbízatás és havi fizetés fe­jében. De olyan embert, akit kizárólag a művészet és a földijei iránti szeretet irányított volna évtizedeken át a szellemi otthonteremtés “mérnöki” munkájában — e sorok szerzője csak egyet ismer: Honti Antalt.

Egyedülálló az a tudatosság s egyben megszállottság, amellyel Õ azt az esztétikai környezetalakító ösztönzést, amit fémből-fából-textilből-műanyagból-papírból kreált dekorációi és belső terei kivitelezése közben átélt, szerette volna átültetni, meggyökereztetni polgártársaiban. Egyedülálló, de legalábbis nagyon ritka az a körültekintő és elszánt célratörés, ami — megint csak talán Vasarely “színes városának” a bűvöletében — az artisztikumra példásan érzékeny, tehát belsőleg, lelkileg is színes Gyoma megálmodásában vezette.

Corini Margit, legújabb kori művészetünknek ez a romantikus félhomályban hagyott, de csillogó töredéke ekkor már a város életének a része, s természetesen ekkor, a hatvanas években is megnyílik egy-egy képzőművészeti kiállítás. Honti azonban olyan meghitt és elkerülhetetlen kapcsolatot szeretne kialakítani művészet és társadalom között, mintha csak egy általa kialakított enteriőrbe lépnénk. Ezért találja ki legkorábban a “Kép-Presszót” a Fészek cukrászdában, ahol majdnem annyi ember fordul meg naponta, mint a kocsmában… ahová azért mégsem illik a művészet! 1965 tavaszától saját pasztell- és metszetkiállításán kívül, például Csabai Wágner József, Gaburek Károly, Koszta Rozália, s Békés megye más, illetve a hódmezővásárhelyi művésztelep művészei szerepelnek az egyre népszerűbb képpresszó kávéillatában. Legalább ennyire kézenfekvőnek tekinti a tanulóifjúság vizuális nevelésének a kiszélesítését, tehát a művészet iránti igény minél korábbi felkeltését s ehhez a tervéhez jó partnert talál az akkor Kiss Lajos, ma pedig Kner Imre nevét viselő középiskola tantestületében. Így hát 1974-től Művészet az iskolában címmel folyosógaléria is fogadja az általa rendezett tárlatokat, benne, stílszerűen, a legközelebb eső középfokú művésznevelő tanintézet, a szegedi “Tömörkény István” gimnázium növendékeinek a jelentkezéseit is.

Művészetszervező hivatásának kibontakozása során érdeklődése természetszerűen fordul az elődök, a helyi művészettörténeti hagyományok értékei felé: javaslatára s kijárása nyomán 1977. augusztus 27-én először nyílik közös emlékkiállítás a város két nagy személyiségének, Vidovszky Bélának és Pásztor Jánosnak a budapesti Nemzeti Galériában őrzött műveiből. Nem sokkal ezután pedig szövetségeseket talál az intézményesített, tehát a képtári hagyományápolás kereteinek a megteremtéséhez is: a Budapesten székelő Művészetbarátok Egyesületének “Vidovszky Béla emlékbizottsága” ekkor már évek óta tervezi egy emlékhely létesítését, s Szolnok, Békéscsaba és Gyomaendrőd közül ez utóbbi színhelyen tapasztalják a legtöbb fogadókészséget. Az emlékbizottság elnöke, Láng Miklós és Honti Antal kezdeményezését az akkor még Városi Jogú Nagyközségi Tanács felkarolja, az Endrőd és Vidéke Takarékszövetkezet pedig helyet biztosít a Honti által (társadalmi munkában) berendezett teremben az állandó Vidovszky-kiállításnak. (A gyűjtemény 1993-ban költözik át a mai Városi Képtárba, de persze a működtető Gyomaendrőd Város Közgyűjteményeiért alapítvány kuratóriuma sem nélkülözheti Honti jelenlétét. A témához tartozik, hogy ugyancsak az Õ javaslatára neveznek el utcát Vidovszkyról és Pásztorról; a Szelle Kálmánra vonatkozó javaslatát nem fogadták el.)

A szülőfalu, amely időközben szülővárossá urbani-zálódott, Honti Antal példáján érthette meg: mire kötelez az új állampolgári rang — amikor 1980. május 9-én megnyitotta a Műhely-Galéria kapuját. És meg kellene értenie Magyarország minden állampolgárának, hogy a mecenatúra nem az állam és a gazdagok kiváltsága és kötelessége, hanem lelki és etikai mérték, amely kis és szegény országok tőkéjét a nagyoké mellé vagy fölé emelheti.

Amikor a családi ház megnyújtásához hozzáfogott, először csak művészi munkásságának közkinccsé tételére gondolt. S amikor annyi emberi segítséget tapasztalt a város és környezete részéről, amit el sem képzelhetett, a ragaszkodást és bizalmat újabb ajándékkal viszonozta: irodalmi-művészeti szalonnak rendezte be a képtárat, amelyet talán nem is a meghívott jelességek, hanem az önkéntes és díjtalan szellemi adásvétel légköre rokonított a Felvi­lágosodás párizsi szalonjaival.

Persze a meghívottak köre is jellemzi annak a műveltségeszménynek a minőségét, érvényességét, nyitottságát, amivel a házigazda a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket megszólította, és rendezvényeihez vonzotta. Ha Tornyai János, -Kohán György- vagy más kiállítás képei kerültek a falra — nem kisebb személyiségek nyitották, mint Pogány Ö. Gábor, Dömötör János, Dér Endre és mások. Ha zenei estre szólt a meghívó — Gregor József, Kerek Fe­renc, Béres Ferenc, a szegedi Kisopera, a Békéscsabai Fúvósötös vagy a Szegedi Rézfúvós Kvintett vendégszerepelt. Ha tudomány­-népszerűsítés — akkor Dr. Trogmayer Ottó, Réthy Zsigmond, dr. Keszthelyi Béla; ha irodalom — akkor Sarusi Mihály, Polner Zoltán, Katona Judit, az Új Auróra szerkesztői; ha színészek — akkor Nagy Bandó András, Tomanek Gábor, Pálfy Margit; ha filmvetítés — akkor Magyar József, Udvaros Béla, Tölgyesi Ágnes ren­dezők.

A Műhely-Galéria tekintélyes sajtójában sokszor és sokféle kiemeléssel találkozunk, ami bizonyára bántó lehetett azok számára, akik nem szerepeltek benne. Nem kívánunk ugyanebbe a hibába esni, ezért nem folytatjuk a felsorolást. Az igazság — a teljesség­ben rejlik. Reméljük, jelen kiadványban ennek is helye lesz. Az talán azonban még idekívánkozik: az 1980-tól 1992-ig működő szalon és képtár több mint 15000 látogatót fogadott.

Ma már csak a művek és az életmű dokumentumai tárulnak elénk, ha becsengetünk a művész kapuján. És jó ebben a látható csendben elmerülni.

Egyelőre azonban, a lézer és a digitális rendszerek napjaiban is mérhetetlen annak a jótékony szellemi sugárzásnak a köre, erős­sége és hatása, amely az olyanfajta alkotóember teljességgel soha vissza nem pergethető életfilmjéből szerteáradt, mint amilyen Honti Antal, Gyomán.

A műhelygaléria vendégei 1980. május 9-től kezdődően:

1980

Máj. 9. A galéria megnyitása. Megnyitót mond Dér Endre
József Attila -díjas író és Farkas Sándor tanácselnök.
Jún. 2. Regős Sándor, az MTV szegedi stúdiójának vezetője.
Téma: tévésként Portugáliában és Szegeden.
Jún. 30. dr. Keszthelyi Béla, a Csongrád megyei gyógyszertárak felügyelője.
Téma: barangolások a La-Manche csatorna két partján.
Szept. 9. Szűcs Árpád festőművész, a szegedi Móra Ferenc Múzeum főresteurátora.
Téma: A Feszty-körkép története és újjászületése.
Okt. 10. Polner Zoltán és Katona Judit költők.
Varázslások és babonák.

1981

Jún. 5. dr. Trogmayer Ottó régész, a Csongrád megyei múzeumok igazgatója.
Téma: őseink az Alföldön.
Jún. 23. Lelkes istván festőművész, a szegedi Tanárképző Főiskola adjunktusa.
Homérosz földjén című diaporáma előadás.
Szept. 24. dr. Diós József, a szegedi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola igazgatója.
Téma: művészeti képzés a szegedi Tömörkény István szakközépiskolában. Közreműködnek az iskola gyomai növendékei.

1982

Máj. 28. Landgráf Katalin textiltervező iparművész Szövött textiliák című kiállítása.
Nov. 1. Polner Zoltán és Katona Judit költők.
Sámánok nyara című irodalmi est. (A TV-ben azonos címmel ment műsor anyaga)
Dec. 16. A szarvasi járás úttörőcsapatainak kiállítása, a
Kodály-centenárium jegyében meghirdetett rajzpályázat megnyitása.

1983

Máj. 6. Gregor József operaénekes és Kerek Ferenc zongoraművész hangversenye (dalok, áriák).
Máj. 18. A gyomai Bartók Béla zeneiskola hangversenye.
Szept. 19. Nagy Bandó András, a Mikroszkóp Színopad tagja,
“Humornyik műsor”-a.
Nov. 3. dr. Pogány Ö. Gábor művészettörténész.
Téma: a Magyar Nemzeti Galéria története.

1984

Jan. 18. A békéscsabai Zeneművészeti Szakközépiskola művésztanárainak hangversenye
(Bach-, Corelli-, Davidov- és Bartók-művek).
Ápr. 25. Sarusi Mihály író, Sass Ervin költő.
Téma: a vendégek irodalmi tevékenységének bemutatása. Közreműködik Pálfy Margit, a békéscsabai Jókai Színház művésze. Házigazda: dr. Andódi Tibor.
Máj. 25. A gyomai zeneiskola záróhangversenye. Vendégként
közreműködik a békéscsabai Zeneművészeti
Szakközépiskola ötven tagú kórusa.
Júl. 11. A szegedi Kisopera együttes Fioravanti: Falusi énekesnők
című kétfelvonásos vígoperáját mutatja be a Galéria udvarán.
Okt. 18. A mi iskolánk; Mi büszke magyarok című dokumentumfilmek
vetítése. Utána vita. Vitapartner Magyar József filmrendező.
Dec. 6. Új Auróra-est a szerkesztőség tagjainak részvételével.

1985

Máj. 16. Irodalmi est Dér Endre író, Fábián Isván újságíró és
ábor színművész részvételével.
Jún. 1. Petőcz Károly Tótfalusi Kis Miklós-díjas tipográfus munkáiból
állítás.
Júl. 5–15. Kiállítás néhai Papp Zsigmond gyomai népi alkotó
festményeiből és szobraiból.
Júl. 26. Zenés beszélgetés Béres Ferenc énekművésszel.
Aug. 16. A szegedi Kisopera vendégjátéka a Galéria udvarán (két
ásos vígopera).
Aug. 26. Gregor József operaénekessel és Pál Tamás karmesterrel
zenés beszélgetés.
Nov. 29. Magyar József A Mi családunk című film vetítése. Utána
beszélgetés a rendezővel.

1986

Jan. 20–30. Honti László és tanítványai műveiből kiállítás
(a bemutatott batikmunkák a Magyar Mezőgazgasági
Múzeum tulajdonát képezik).
Ápr. 28. Udvaros Béla színházi rendezővel Kosztolányira emlékezünk.
Jún. 2–10. Kohán György emlékkiállítás a hódmezővásárhelyi múzeum
anyagából.
Júl. 28. Erdős Pál Visszaszámlálás című dokumentumfilmjének
vetítése.
Vitapartner: Ungár Tamás újságíró.
Aug. 18. A Szegedi Rézfúvós Kvintett hangversenye a Galéria
udvarán (a reneszánsz zenétől a regtime-ig).
Szept. 26. A “Költészettől a glosszáig” beszélgetés a versekről
Petrőczi Éva költőnővel.
Okt. 20. Vidovszky Béla a kortársak között.
Előadó: dr. Pogány Ö. Gábor művészettörténész.

1987

Ápr. 16–25. Dömötör János fotóművész “Az avarok kincsei” című
kiállítása. Megnyitja: dr. Trogmayer Ottó, a Csongrád
megyei múzeumok igazgatója.
Jún. 2–10. Tornyai János emlékkiállítás.
A kiállítást megnyitja: dr. Dömötör János, a
hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatója.
Aug. 21. Hartai László és Dér András “Széplányok” című
dokumentumfilmjének vetítése.

1988

Jún. 3–14. Kiállítás Stekovnics János fotóművész
FOTOGRÁGIÁK-jából.
A kiállítást megnyitja: dr. Dömötör János, a
hódmezővásárhelyi múzeum igazgatója.
Jún. 27. Barangolások a Körösök vidékén címmel Réthy Zsigmond,
a békéscsabai múzeum osztályvezetője
tart videó- és diaképekkel illusztrált előadást.
Júl. 22. Gyönyörű átok ül rajtam címmel Katona Judit:
Cháron garasa és Polner Zoltán: A csönd árnyéka
című új könyveiket mutatják be.
Aug. 25. Táncok fúvósötösre. A Békéscsabai Fúvósötös
hangversenye a Galéria udvarán.
Okt. 10. Magyar József filmrendező, érdemes és kiváló művész Mi kis
ügyeink című dokumentumfilmjének vetítése.Utána vitaest a
rendezővel.

1989

Jún. 1–15. A Körös-vidék növényvilága című kiállítás.
A kiállítást megnyitja Növényritkaságok a Körösök vidékén
című előadásával Kertész Éva, a
békéscsabai Munkácsi Mihály Múzeum botanikusa.
Júl. 17–30. Vallomások a kenyérliszt születéséről című kiállítás a
békéscsabai Gabonamúzeum anyagából.
Megnyitó előadást tart: Cs. Szabó István, a Gabonamúzeum
ője.
Okt. 19. Filmvetítés. Tölgyei Ágnes ...evilágból... című
dokumentumfilmjének vetítése. Utána beszélgetés a
rendezővel.

1990

Jún. 8–30. “A 10 éves Műhely-Galéria története képekben” című
fotókiállítás.
A kiállítást megnyitja: Jenei Bálint tanácselnök.
Júl. 14–30. “Kalandozás a művészeti technikák területén” címmel
kiállítás Honti László kunszentmiklósi rajztanár műveiből.
Aug. 30. – Szept. 15. A Galéria “Kézmíves Céh” szakkörének bemutatkozó
kiállítása.
A kiállítást megnyitja: Jánovszky György, a Városi
Tanács művelődési osztályvezetője.

1991

Jún. 14–24. dr. E. Szabó Zoltán festőművész kiállítása. A kiállítást
megnyitja: Kalmár Zsolt főiskolai adjunktus.
Aug. 16. – Szept. 17. Honti Antal “70 éves vagyok” című kiállítása.
A kiállítást megnyitja: dr. Frankó Károly,
Gyomaendrőd ármestere.
Szept. 20–30. A Galéria “Kézmíves Céh” szakkörének kiállítása. A
kiállítást megnyitja: Hunya Elekné rajztanár.

1992

Jún. 6–20. Néhai Papp Zsigmond és Uhrin Péter, Uhrin Pál
(unoka) gyomaendrődi naiv festők “Vadvirágok”
című kiállítása.
A kiállítást megnyitja: dr. E. Szabó Zoltán
festőművész, főiskolai tanszékvezető.
Aug. 21.– Szept. 21. A Galéria “Kézmíves Céh” szakköre ezévi munkáiból
rendezett kiállítás.
Okt. 1-től napjainkig “Gyomaendrődi tájak és kedves képeim” címmel
Honti Antal grafikus állandó kiállítása.